Szörényi László (1945, Budapest)
irodalomtörténész, író
Az ELTE-n latin-görög-iranisztika szakon végzett, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet igazgatója (1997-2012), jelenleg emeritus kutató professzora, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusa, a Magyar Írószövetség választmányi tagja, az MMA levelező tagja. 1991-95-ig Magyarország római nagykövete volt.
Több könyvsorozatot szerkesztett és szerkeszt. Részt vett az első modern gimnáziumi reformtankönyvek létrehozásában; társszerzővel, Szabó G. Zoltánnal írt egy retorikatankönyvet (Kis magyar retorika, 1988, 1997, 2016).
Főbb művei: "Múltaddal valamit kezdeni" (1989), Hunok és jezsuiták (1993), Memoria Hungarorum (1996), Hosszúlépés (1997, 2013, finn fordításban 2000), Studia Hungarolatina (1999), Arcades ambo, Relazioni letterarie italo-ungheresi e cultura neolatina (olaszul, 1999), Delfinárium (1999, 2000, 2010), Philologica Hungarolatina (2002), "Álmaim is voltak, voltak." (2004), Fasti Hungariae, Studi sulla filologia neolatina e sulle relazioni italo-ungheresi (olaszul, 2008), Harmóniára teremtve, Tanulmányok Mátyás királyról (2009), "Újzélandot választottam ki új hazámul" (2010), Önfiloszhattyú (2010), Petrarca Budapesten (2011, 2. kiadás: 2015), Az Isonzó a Dunába ömlik (2012), Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán (2013), Hogyan él a múlt, Szörényi Lászlóval beszélget Hafner Zoltán (2013), "Már eleget éltünk?" (2014), Nem olvastam hiába (2015), Latin és röhej (2015), A nagy, a várt, rettegett jövendő, Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról (2015), A' bohóság lánczsora (2016), Arany János évében (2017).
Főbb kitüntetései: Toldy Ferenc Emlékérem, Széchenyi Emlékérem, Arany Páfrány Díj (Bologna), József Attila-díj, az Olasz Köztársasági Érdemrend parancsnoki fokozata, Széchenyi-ösztöndíjas professzor, Klebelsberg-díj, Arany János-díj, Széchenyi-díj, Magyar Érdemrend Tisztikeresztje
"Arany költészetében, a lírában és az epikában egyaránt együttesen jelentkezik a teljes önarcképfestés lelki igénye és ennek ellenkezője, vagyis a lehető legrejtőzőbb szerepjátszás. Jó példa az 1850-ből származó, "képtöredéknek" minősített verse, A falu bolondja . Úgy veszi magára a Kósza Bandinak nevezett szereplő álarcát, midőn a költészet általa vallott legbensőbb lényegéről beszél, hogy magára ismerhessen benne nemcsak fiatalkori képe, az iskolából hajdan színésznek szökött diák, hanem akár a Poloniusszal kötődő dán királyfi is. A folytonos álarcviselés mentette meg őt a valódi arcfestéstől, a bogárhátú szülőháztól az Akadémia palotájáig. Így megmaradt lélekben és tartásban Bolond Istóknak, aki egyúttal méltó beszélgetőpartnere lett Homérosznak, Goethének, Danténak és Ariostónak, és örökre barátja a korán eltávozott Petőfinek, aki őt fölfedezte és fölszentelte. "
(Részlet a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany-kiállításának megnyitójából)